Felfújható terelés hobbiúszóknak. Szatirikus írásunk következik.

Horvátországi nyaralásom során elég sok helyen megfordultam, sok strandon jártam, de leginkább a Biogradi lógott ki a sorból. Először is, a strand mellett tilos a fűre lépni (ez azért poén, mert ott árnyék van, míg a szabályosan használható fekvőhelyeken kevésbé). A tömeg óriási, ez már 40%-kal rontja a hangulatot, most pedig menjünk be végre a vízbe!

Ahogy a mellékelt videóban is megfigyelhető, egy nagy zöld izé lebeg a vízen, az amúgy is zsúfolt strandon. Felfedező hajlamú hobbiúszóként gondolok egyet, és megpróbálok átúszni alatta a túloldalára. Ezzel az úszási képességeim miatt még nem is lenne nagy gond, főleg úgy, hogy egy búvármaszk segít kívül tartani az orrlyukamból a közepesen kellemes (na jó, nagy dózisban kellemetlen) sós vizet. Miután az első hurka-kordonon átverekedem magam, feljövök a felszínre szívni egy adag friss levegőt.

Mikor felnézek, egy támadási készültségben lévő úszónadrágos fószer vet rám igencsak megrökönyödött pillantásokat. Mi lehet ez? - Gondolkozok magamban - Valami szoftver-frissített ultramodern külföldi megbízatását teljesítő határvadász, aki csak a megfelelő pillanatot várja, hogy mikor vesse rám magát? Mielőtt megválaszolnám magamnak ezt a rendkívül összetett turizmus- és bevándorlás-filozófiai kérdést, realizálom, hogy két terelő-bizgere közé sikerült landolnom, ezért forma 1-es pilótákat megszégyenítő reakcióidővel továbbállok.

A történet azonban még mindig nem ért véget. Bekerültem egy felülnézetből feltehetően könnyen beazonosítható önmagába záródó körcsapdába, ahonnan csak egyféle képpen tudok kijutni: ahogy bejutottam. Újabb könnyűbúvár-attrakció, ezúttal kicsit nagyobb ráhagyással. Kiúszok a strand szélére, át a bójasor alatt, hogy egy kicsit átérezhessem a kora-délelőtti magányosság + kárpótlás a kimaradt Balaton-átúszásért korszakalkotó életérzését.

Visszafelé sokat morfondírozok a felfújható gumimonstrum eredeti rendeltetési célját illetően, azonban sosem jutok annál messzebb, minthogy első, illetve sokadik gyerekkorukat élő egyének összevissza ugrálhatnak rajta egy kiadós bokaficam reményében. Kalandvágyó ember lévén arra a felismerésre jutok, hogy ezt ideje nekünk is kipróbálni. Beúszok az ördögi kör közepére, kiválasztok egy látszólag szabad területet, nagy nehézségek közepette felkapaszkodok rá, majd a túloldalán egyazon lendületből huppanok is vissza az üdítő wasser-ba.

Picit odébb megpillantok egy egész formás darabot (dinnyeszelet alakú, ha jól emlékszem), arra már egész könnyedén fellibbenek. Ácsorgok a tetején, az élet nagy dolgain mélázva, amikor egy szomszédos gumi-szigetről elkezd kiabálni egy tízéves forma kislány, valami magyarok által kevésbé népszerű nyelven. Nagyvárosi tapasztalataim alapján (pl. Ferenciek tere, aluljáró) jobb ilyenkor úgy tenni, mintha az ember meg sem hallaná, a zaklató majd csak bepróbálkozik mással is. Ekkor eszembe jut, hogy szabad ember vagyok. Nem a 3-as metrón állok, ahol meg kell várnom legalább a következő megállót a meneküléshez. Bármikor itt hagyhatom a hisztiző kisgyereket az anyja picsájába, de egy kicsit még vártam, hagy ordítsa ki, ami a szívét nyomja.

4 másodperc után azonban erre ráuntam egy elegáns mozdulattal beleugrottam az Adria mélykék vízébe és akárcsak egy süllyedő hajó, eltűntem a víz alatt. Viszlát gumifelfújt, bye bye Szása.

Ha van kedved, kövesd  Fb-oldalunkat is!